Az 1739-ben Belgrádból Szegedre érkezett minoriták a középkori, Szent Miklós tiszteletére szentelt dominikánus templom romjai helyén kaptak a Várostól lehetőséget a megtelepedésre, ahol is 1744-ben már ideiglenes kápolnát emeltek.
Új rendi templomuk védőszentjéül megtartották Szent Miklóst, amiben hagyománytiszteletük nyilvánult meg. A templom 1887-ben leégett, majd 1888-ban restaurálták, a hívek adományaiból helyreállították a tönkrement padokat, a szentélyt és berendezését, a szószéket és a mellékoltárokat, valamint az orgonát is felújították.
A plébánia által ellátandó területet 1894-ben szabályozták: a Tisza, a Kossuth Lajos s a Csongrádi sugárutak, valamint a Tápéi sor által határolt városrész; a külterületen a rókusi határ, Fehér-tó és a városi birtok-határ közt fekvő részek. Az akkor a Csanád Egyházmegye makói főesperességéhez tartozó egyházközségnek nem volt önkormányzati szervezete; a plébánia élén a szerzetház főnöke állt, plébános helyettesről, segédlelkészekről és hitoktatókról is a minorita rend gondoskodott.